Vágai. Az, hiszen itt született, és itt is lakik, amióta él. Így ennek a községnek is hírét viszi a világba, ha a karéneklésben a szépet keresve a Szlovákiai Magyar Tanítók Vass Lajos Kórusával, illetve Galántán és Nyitrán vezetett kórusaival évtizedek óta szép számmal nyeri a fesztiváldíjakat, a zsűrik külön dicséretével ékesített aranykoszorús minősítéseket.

(Hosszabb vívódás után mégiscsak papírra vetem: úgy látszik, a megbízhatóság nem a legfontosabb művészi erény. Nem az, mert a talentum szórványos ajándéka nélkül csupán unalmas eredményekre képes. Viszont ha valakiben ott lakozik a tehetség erénye, akkor a megbízhatóság is kigyullad, fölhevül. Ennek tükrében már bizton állíthatom, hogy a feladatot, amit a hazai kórusmozgalom egyik pillére: Józsa Mónika vállal, rendre be is tölti. Kitűnően. Ha csak lehet. Elfogadhatóan? Alább nem adja. Karvezetői munkájának szakmai értékelői szerint mindig hozzáad valamit a kórusműhöz. Vagy elvesz belőle? Hogy a karnagyok szemvillanásával, kiélezett gesztusával a „véleményével” is megtoldja a zenedarabot.)

Mónika, igaz, hogy az éneklés nemcsak öröm, hanem meg is szépíti és a mindennapok fölé emeli az embert?

Hát természetesen! Sokan észrevették már – és nem férfiak bóktevésének szánták –, hogy a kórusban éneklő lányok, asszonyok megszépülnek. Tény, ha valaki valóban átérzi, belülről is megéli a zenét, akkor az ének szinte beleivódik a zsigereibe. Ez az átszellemülés annyira lélekszépítő, hogy kiül az arcokra, amit természetesen a közönség szintén észrevesz, ha igazán odafigyel az énekre.

Van ám vegyes kar is, nemcsak lánykórus! A férfiakon nem hagy pozitív nyomot az énekkari munka?

De, valószínűleg igen. Sőt, talán még meg is csinosodnak tőle, ha tényleg érzik a zenét; és nem csak rutinból énekelnek.

Ha ott állsz szemben a kórussal, akkor megszűnik, kikapcsol körülötted a világ?

Nyilván úgy lenne ideális, de ez azért nem így van. Többnyire már a próbákon sem. Mindamellett, hogy a zene szeretete köt össze bennünket, a kórustagok elsősorban kedvtelésből, kissé lazítani, az énekkar több tagjával találkozni jönnek. Ez nemegyszer ott érződik a próbák hangulatában, a karnagy dolga felülemelkedni ezen. Persze, a fesztiválokon, az alkalmi vagy versenyfellépéseken alapvetően más a helyzet, akkor maximális fegyelemre van szükség. Ilyenkor teljes gőzzel, odaadással csak az adott dologra szabad koncentrálni. Ezek azok az alkalmak, amikor a legjobbat nyújtva szeretnénk bemutatni mindazt, amivel hónapokon át foglalkoztunk, s amiről mi már tudjuk, hogy az egy-egy gyönyörű kórusmű. Természetesen a közönségtől is elvárjuk az odafigyelést, különben a publikum nem veszi, nem veheti észre a zenében rejlő szépséget.

Nem szeretnék okvetlenül kukacoskodni, de ténynek tény: manapság a karéneklés nem egy közönségműfaj, a kórustalálkozókra sem megy el mindenki, az igazán szép összhangzatot sem értik túl sokan. Ez nem elkedvetlenítő?

Még ha beleássa is magát az ember ebbe a dilemmába, a válasz akkor is nézőpont kérdése. Mert a karéneklésnek azért ma is megvan a maga közönsége, s állandóan jönnek újak és újak. Kodály Zoltán sem a profi zenészek képzésében látta a rendszeres zeneoktatás megteremtésének fontosságát, hanem a közönség nevelésében. Hogy észrevegyük a zenében rejlő igazi szépséget, és ne hagyjunk válogatás nélkül mindent magunkra zúdulni. Egyik írásában aligha véletlenül utal arra: ha gyermekeinket olyan étellel táplálnánk, mint amilyen zenével tartjuk, azok szegények már rég elpusztultak volna…

Mi az, amit számon kérhetünk az általános iskolák zenei oktatásán?

A felvetés jogos, ugyanakkor jóval bonyolultabb az egymondatos válasznál. Mert ha számonkérésről van szó, egyáltalában nem biztos, hogy azt az iskolán, a pedagóguson kell kezdeni.

Hanem?

A társadalom ehhez fűződő igényein. Az oktatásügy zeneellenes szemléletmódján, a tantervek zenétlenségén. Tapasztalatból tudom, hogy heti egy órában képtelenség csodát művelni. Ráadásul zeneoktatás a gimnáziumokban már eleve nincs, hamarosan a nyolcadik osztályokban sem lesz, sőt, a tervek szerint már a hetedikben sem tartják fontosnak; hiába vannak készen egészen a kilencedik évfolyamig a nívós tankönyveink. Az alapiskolák felsőbb osztályaiban készülőben van ugyan valamiféle általános művészeti oktatás, ami nyilván szintén fontos, de nem pótolhatja a zenei nevelés lélekfejlesztő hatását.

Mekkora hiba, hogy kottaolvasásban jobbára analfabéták vagyunk?

A feleletet érdemes kettébontani. Egyrészt mert Kodálynak volt egy 1947-ben írt terve, miszerint száz évvel az 1868-ban született népiskolai törvény után, de legkésőbb 2000 táján valamennyi általános iskolát végzett gyermek majd folyékonyan olvas kottát, ami joggal lesz a magyar zenekultúra külső jele! De mert ő aligha számolhatott a zenei nevelést leépítő, perifériára szorító iskolareformokkal, a jelen állapotért nem a Mester számításaiban kell a hibát keresnünk. Másrészt, legalábbis ezzel szemben, akár meglepő lehet, amit mondok: nem a kottaolvasás tudománya a leglényegesebb. Erre éppen a kórusmozgalom az ékes példa, hiszen az énekkarokba zömében öntevékeny dalosok járnak, akiknek kottaismeret nélkül is nagyon szép hangjuk van, jól énekelnek. És mindegy, hogy gyermek vagy felnőtt, könnyen rá lehet nyitni a lelkét a muzsika, a karéneklés szépségeire.

Te, aki pályád legelején a Csemadok-központ zenei szakelőadója is voltál, így a kórusmozgalmat is felügyelted…

Jaj de szép évek voltak! Az ember fiatal volt. És a zenén kívül is körbe voltam véve kultúrával. Egy olyan közeggel, amire máig érdemes visszagondolni.

Pont ezért faggatódzom, hogy országos viszonylatban milyennek látod a szlovákiai magyar kórusmozgalom jelenét?

A helyzet szerencsére nem annyira hervasztó, mint ahogyan azt egyesek ecsetelik. Bizakodó vagyok, bár az éremnek e tekintetben is két oldala van. Mert való igaz, hogy nagyon nehéz új érdeklődőket, a közönség soraiba további pártfogókat toborozni ehhez a műfajhoz. Tényleg nehéz, hiszen mindenki százfelé rohan, ki-ki a megélhetését tartja elsődlegesnek, amit természetesen senkinek sem lehet a szemére vetni. Az embereknek így sem kórustagként, sem érdeklődő támogatókként nemigen marad idejük az ilyen dolgokra. Bizonyos szempontból ez valóban elszomorító. Ellenben biztató, hogy mindennek dacára mégiscsak alakulgatnak újabb és újabb, bizonyos felfutási idő elteltével egyre szebb eredményeket, megérdemelt sikereket felmutató kórusaink. Néha elég, hogy egy talpraesett kórusvezető ügyesen feltalálja magát, szikrát gyújtson a karéneklés iránt fogékony környezetében. Az pedig külön is említést érdemel, hogy a minősítő fesztiválok tanúsága szerint örömteli nívón teljesítenek a gyermekkarok is. Én talán belülről fakadóan vagyok optimista, de őszintén szólva nem hiszem, hogy a karéneklés az amatőr művészeti mozgalomnak egy sorvadóban lévő ága lenne.

Kincstári derűlátásodat félretéve mennyire tartod fontosnak az Ügyet? A hazai magyar kórusmozgalom minél szélesebb körű fennmaradását?

Módfelett! Mert ha okkal és joggal emlegetjük a szlovákiai magyarság lelkületének ápolását, megőrzését, és ezt az irodalom, a népművészet, a színház, a tánc révén is próbáljuk megszilárdítani, akkor ehhez a kórusmozgalom szintén menthetetlenül hozzátartozik. Ebben a tekintetben Sütő András figyelmeztető szavaira szoktam hivatkozni. Őszerinte egy nép, ha énekel, akkor messzire elhallatszik róla, hogy létezik. Nos, egy-egy kórus bizony akkora hangot tud teremteni, hogy igazán! Ezért jó, ha az énekkarainkkal bátran hallatjuk a hangunkat. És az elkövetkezendőkben is létfontosságú lesz, hogy – megmaradásunk érdekében – igenis, fennen hallassuk az énekhangunkat.

Ütésálló vagy? Lepereg rólad bántás, intrika?

Nem sértődöm hamar, bár érzékeny vagyok. Ahogy egyre inkább taposom az éveket, annál inkább hordozom magamban a bántásokat. És ha összegyűlnek egy kupacba, sokat tudok rágódni rajtuk. Főleg ha igazságtalannak érzem őket, vagy hozzám közelálló, számomra fontos személytől kapom. Ugyanis a helyénvaló szakmai bírálat, illetve egy-egy „szakmai” bántás két teljesen eltérő dolog, így az utóbbi esetében azért megnézem, ki az, aki bántott. Alapvetően annak vagyok híve, hogy beszéljük meg a dolgokat; a bennem maradó tüske engem valahogy elkedvetlenít.

Gondolod, hogy hölgy létedre több jóindulattal kezelnek a kórusaid? Hogy elnézőbbek veled szemben?

Nem, szó sincs róla. Ellenkezőleg, arra nevelem őket, ha részükről valami probléma mutatkozik irányomban, azt karnagyként én azért hallani szeretném. Legföljebb arra kérem őket, ha netán kényes témáról van szó, azt ne a kórus előtt, hanem négyszemközt tisztázzuk.

Zeneileg mikor van baj egy fellépésen?

Hát aránylag sokszor, és mindig a legváratlanabb pillanatokban. Hogy pusztán egyetlen eklatáns példát említsek: volt baj, nem is kicsi az egyetemi diplomakoncertemen a pozsonyi Vigadóban, idestova húsz esztendeje… Természetesen, karnagyként azóta is megesett velem jó pár malőr, hiszen a színpadon számtalanszor adódik olyan helyzet, hogy a dolog borul, hogy valami nem stimmel. Ilyenkor az a lényeg, hogy a karnagy ezt miképpen tudja kezelni, megvan-e hozzá a rutinja? És persze a szakmai tudása, mert pillanatnyisággal kell felmérnie: ki lehet-e még lábalni a szituációból, vagy jobb leinteni a kórust és újra kezdeni. Előfordul az ilyesmi, ez nem szégyen, még az sem, ha a slamasztikából nem lehet kikecmeregni.

Te mindent a zenén keresztül közelítesz meg?

A főzéshez nem szoktam muzsikáló recepteket keresni. De ha valakinek ez a hivatása, egyetemi oktatóként ez a munkahelye, és az élete ezen kívül is számtalan ponton kapcsolódik a zenéhez – például egy kórusban további negyven lelkes énekkari tag révén –, akkor talán érthető, hogy főként a zene határozza meg az illető mindennapjait.

A riporternél okosabbak, elsősorban a lélekbúvárok azt mondogatják: mindenki olyat cselekedjen, amivel belsőleg egyetért, ami örömet okozva gazdagítja. Faragatlanság hát rákérdeznem, hogy esetleg a cipővásárlás is tud neked örömöt okozni?

Tudja fene; ámbár azt gondolom, ha az ember éppen csinál valamit, mondjuk takarít, vasal, vásárol, akkor az úgy jó, ha azt örömmel teszi. Odafigyeléssel, szeretettel, egy kis lelkesedéssel. Akár ha épp cipőt vesz.

Én, a zenehallással kevésbé megáldott halandó talán mentegetődzés nélkül megkérdezhetem, hogy a zene szeretetén, az együtténeklés örömén túl, a mindennapokban mit ad még a karéneklés?

Többek között olyan szempontból is fontos, hogy megtanítja az embereket egymásra figyelni. Ha ugyanis az énekes csak a saját szólamára figyel, akkor nem lesz szinkronban az együtthangzás, anélkül viszont sohasem jön létre a harmónia. Az pedig csupán akkor jöhet létre, ha mindenki odafigyel a másik szólam dallamára, ritmusára. Vagyis ahogy „fúvom a magamét”, figyelnem kell, mit mond a másik szólam. Ugye, mondanom sem kell, hogy átvitt értelemben mennyire fontos ez a mindennapjainkban, társadalmi életünk, létünk minden szintjén.

Egyszer, már régebben, azt mondtad nekem, hogy mindmáig sűrűn föl-fölteszed magadnak a kérdést, vajon mi a te feladatod?…

Gondolom, mindenkiben állandóan él egyfajta belső kétely, folytonos dilemma, hogy mi dolga a világban, jó helyen van-e, vagy sem? A legtöbb kérdőjel a pályaválasztás környékén tör rá az emberre. Azok a belső hangok, amelyek alapján ráérez, hogy milyen irányban kell mennie, csak később, érettebb korban erősödnek föl. És bár megnyugtató választ nehéz találni, engem a zene valószínűleg életem végéig kísér. Nem kísért, csak kísér.

Akkor most már szóba hozhatom: annak idején az olomouci kertészeti egyetemre is jelentkeztél, igaz, oda sem vettek föl. Ma, szerinted, hol van nagyobb harmónia, több derű? A muzsika vagy a virágok birodalmában?

Itt is, ott is, csak az a lényeg, hogy észrevegyük. Mert általában elmegyünk a természet gyönyörű harmóniája mellett. Ahogy sajnos a zenéjét sem vesszük észre. Mostanában bömböl minden, és elnyomja a szépséget.

Koszi | Riport | 09 28th, 2011 |

Comments are closed.