A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének lapjában, a Pedagógusfórum 2014. évi 1. számában jelent meg Csicsay Alajos alábbi riportja karnagyunkkal, Józsa Mónikával.
Hozzáférhető adataid szerint a Galántához közeli Vágán születtél, ott jártál alapiskolába, és a Galántai Gimnáziumban érettségiztél 1978-ban.
Így igaz. Ma is Vágán lakom, és eléggé dominánsak bennem a lokálpatrióta érzések mind a szülőfalum, mind a tágabb régióra, Galántára és környékére, sőt az egész Felvidékre vonatkozóan.
Ki, vagy kik vették észre először zenei adottságaidat?
Határozottan állíthatom, hogy a szüleim, de nem úgy hogy hű, de tehetséges ez a gyerek! Családunkban ének formájában állandóan jelen volt a zene, s amikor annyi idősek lettünk, engem és öcsémet hegedűre írattak be a zeneiskolába, a húgomat pedig zongorára, de hogy én a képességeimet valaha is kamatoztassam, fel se merült bennem. Az érettségi után kertészeti egyetemre jelentkeztem Lednicére, de nem vettek fel, ezért a zeneiskolában hegedűt kezdtem tanítani, ahonnan rossz kádervélemény miatt ki is penderítettek.
Mit róttak fel?
Azt, hogy a családunk vallásos, mi, gyerekek hittanra jártunk, ráadásul én még orgonálok is a templomban. S mert valahol dolgozni kellett, a postán lettem egy rövid ideig telefonos-kisasszony, aztán a Csemadokban adminisztrátor, később pedig ének-zenei szakreferens.
Ez utóbbi feladatkör ellátásához, ha bizonyítvány nem is, de legalább bizonylat kellett.
Meg is szereztem mindkettőt, mert 1979-től 1981-ig elvégeztem a Pozsonyi Népművelési Intézet magyar karvezetői tanfolyamát. A karvezetés iránti vonzalmam a budapesti kántorképzőben alakult ki, ahová középiskolás koromban, négy éven keresztül jártam át nyaranta. Itt történt meg első nyilvános kórusvezetői „jelenésem” is 1977-ben, a kántorképző hallgatói előtt templomban, a tanévzáró Te Deumán.
Ezt úgy mondod el, mintha csak olyan magától értetődő dolog lett volna. Hogy mindez megtörténhessen veled, a szüleiden kívül valaki másnak, talán többeknek is segíteniük kellett.
Elsősorban köszönettel tartozom, Danczi Lajosnak, Vága akkori plébánosának, aki felkarolta a zeneiskolában hangszeren tanuló gyerekeket, így engem is. Lehetőséget adott arra, hogy a templomban orgonálhassunk egy-egy népéneket, s közben taníttatott is bennünket. Néha csak a szomszéd falu kántorát ültette mellénk az orgonapadra, máskor meg olyan kirándulásokra vitt, ahol zenét (is) tanulhattunk, például Pőstyénbe az apácákhoz. A budapesti kántorképzőbe is az ő közvetítésével jutottam el. E képzés odaát négy évig tartott, mint a felsőfokú karnagyképzés, amit a pozsonyi karvezetői tanfolyam után, 1981–1985 között szintén elvégeztem, a Budapesti Népművelési Intézetben. Ez a tanév alatt havonta egy hétvégét vett igénybe, a nyári szünetekben pedig tíznapos, bentlakásos intenzív tanfolyamot. Történt mindez abban az időszakban, amikor erősen korlátozták a határátlépéseket, nekem pedig havonta kellett utaznom Pestre.
Így már érthető, hogy miért zártak el a tanítás lehetőségétől. Nem volt olyan titok, ami az „állambiztonsági szervek” tudtára ne került volna.
Fiatal voltam, eszembe se jutott, hogy engem meg is figyelhetnek. Ami gondot okozott, hogy a budapesti magas szakmai igényekkel járó képzéshez felvételi követelmény volt a főiskolán szerzett zenetanári diploma, s ez akkor nekem még hiányzott, ezért velem kivételt tettek. Gondolható, hogy aztán mi mindent kellett behoznom. Ennek ellenére a tanórákon kívül igyekeztem tartalmasan tölteni a pesti hétvégéket, például gyakran mentem el színházba. Most még egy embert kell kiemelnem, Párkai István tanár urat, aki a főtantárgyat, a karvezetést oktatta, akire mindig szeretettel és hálával gondolok. Nem ok nélkül, magát az egész képzést „Párkai kurzus” néven tartja számon az emlékezetem.
Ezek szerint már az érettségi előtt és utána, szereztél kétfajta szakképesítést is, amit Csehszlovákiában nem tudtál, pontosabban nem lehetett érvényesíteni.
Ezért kényszerültem rá, hogy felsőfokú végzettséghez jussak a Pozsonyi Zene- és Drámaművészeti Főiskola karvezetői karán.
Aki látott már téged vezényelni, rögtön észrevehette, hogy messzire sugárzik belőled a tehetség. A szakma követeli meg tán, hogy megannyi pecsétes papírral kelljen bizonyítani azt, ami önmagáért szól?
Sajnos, igen, mert ahhoz, hogy tanárként megéljek, nem volt elég két karvezetői oklevél sem. Emiatt végeztem el Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen az ének-zenetanári és karvezetői szakot (2003), illetve azért is mert, ha egyetemen akartam tanítani, ahhoz bizony tudományos fokozat is szükségeltetik. A művész-doktori, (artis doktor), ArtD titulust már Pozsonyban szereztem meg. Ez egészen friss még, mert a disszertációmat 2013 júniusában védtem meg. Témám, Kodály kórusművészete és a zeneszerző szlovákiai kötődései voltak. A doktori tanulmányok ideje alatt doktori koncertet is kellett tartani, amit még 2012-ben „letettem”.
Hihetetlen, milyen óriási az akaraterőd, s persze a munkabírásod is, hiszen – tudomásom szerint – a tanítás mellett három énekkar léte, működése függ tőled.
Nem tőlem függ a kórusok léte. Én csak szakmai, zenei, ha úgy tetszik, művészi irányvonalukat próbálom terelgetni az általam értékesnek, szépnek, jónak, nemesnek ítélt úton. Minden énekkar emberek alkotta közösség, amelyben a kórustag hasznossá teheti a maga tehetségét és munkáját. Ugyanakkor sok-sok művészi élménynek és lelki gazdagodásnak a forrása is.
Kérlek, néhány szóval mutasd be az általad vezetett énekkarokat!
A galántai Kodály Zoltán Daloskör 1956-ban alakult. Maga Kodály hagyta jóvá, hogy az ő nevét viselhesse, és élete végéig figyelemmel kísérte a működését. Alapító karnagya, aki majdnem 20 évig látta el tisztét, Ág Tibor volt. E kórust 1982-től vezetem, amelyet jelenleg 35–40 fő alkot. Nagy részük a környékbeli falvakból jár be a galántai próbákra.
A másik a Szlovákiai Magyar Tanítók Vass Lajos Kórusa. 1980-tól énekelek benne, de Lajos bácsi kezdettől fogva bízott rám vezénylési feladatokat is, és időnként a koncertjeink műsorvezetése (konferálás) is az én feladatom volt. Vass Lajos halálát követően Tamási László és id. Sapszon Ferenc volt a vendégkarnagyunk, a mostani pedig Tóth Árpád budapesti kolléga, akivel együtt látom el a karnagyi teendőket. 2006-ban pedig Janda Ivántól (azt hiszem, őt nem kell bemutatni) a művészeti vezető státuszt örököltem meg.
A harmadik a Nyitrai Konstantin Egyetem Magyar Kórusa, mely egyidős a nyitrai magyar tanárképzéssel. Tagjainak zöme korábban zene szakos hallgatókból állt, de ma már mások is csatlakozhatnak, persze, ha tudnak énekelni. Vezetése mondhatnám, munkaköri kötelesség, de azért ennél sokkal több. Gyakran koncertezünk az egyetem falai közt és a Nyitra környéki falvakban is. Nagyon szépek és lélekemelők a karácsonyi hangversenyeink, melyeket már hetedik éve rendezünk meg a koloni Zobor Hangja vegyes kar és a galántai Kodály Zoltán Daloskörrel a Zobor-vidéki falvakban.
Eddig hány munkahelyed volt valójában?
Nyitrán 21. éve dolgozom, mint főállású egyetemi oktató, fél évig a galántai telefonközpont, nyolc évig pedig a Csemadok alkalmazottja voltam, ebből elég hosszú időt a galántai járási irodában töltöttem adminisztrátorként, de voltam Pozsonyban is, a központi bizottság főtitkárának, György Istvánnak, majd Sidó Zoltánnak a titkárnője, és a már említett ének-zenei szakreferens. Öt évig az Ifjú Szivek Dal- és Táncegyüttes volt a munkaadóm, természetesen, mint karnagynak.
Meg tudnád mondani, eddig körülbelül hány hangversenyt vezényeltél?
Némi összehasonlítási alapot ad az az összegzés, amit a doktori disszertációmhoz kellett mellékelni. Ez a 2007-től 2012-ig terjedő időszakban a 3 énekkarral összesen 155 koncert, ebből 120 hazai, és 35 külföldi volt, következésképpen a végösszeg ennél jóval több.
Néha verset is szoktál mondani színpadon. Részedről, nyilván, ez sem ösztönös dolog.
Már alapiskolás koromban szerepeltem gyakran vers- vagy prózamondóként. Versenyekre is jártam. A legkiemelkedőbb eredményt, országos első helyezést, Kamenár Évával megosztva, már felnőttként, tehát az ötödik kategóriában értem el a nyolcvanas évek elején Komáromban, a Jókai Napokon. Egy másik kerületi versenyen a második helyen végeztem Kaszás Attila mögött, mikor még mindketten gimnazisták voltunk.
Beszélgetésünkből is következtetni lehet rá, hogy hegedűtől az orgonáig többféle hangszeren is játszol. Köztudott, hogy még kántori gyakorlattal is rendelkezel.
Hangszereken csak olyan szinten játszom, amilyen a munkámhoz elengedhetetlen. A hangszertudás állandó gyakorlás nélkül nem sokat ér. Mint mondják, karvezetőnek a kórus a hangszere, s neki magának kell megépítenie a hangszerét; minden próba alatt faragni, csiszolni, hogy az, szépen szóljon.
Gondolom, magad is érzed, hogy munkád nem hiábavaló. Eddig milyen elismeréseket kaptál érte?
Nem álszerénységből mondom, egy karnagy számára a sikeres fellépések visszhangja áll az első helyen. De mi tagadás, jóleső érzéssel töltik el az embert a szakmai és pláne az állami kitüntetések: a Szlovák Köztársaság Ezüst plakettje, a szlovák kormány-kitüntetés (2002) és a Magyar Arany Érdemkereszt (2013). Mindkettőt a kórusmozgalomban végzett munkámért kaptam, a Szent László Érdemkeresztet pedig azért, ami a szívemnek különösen kedves, a magyar hagyományok ápolásáért. Ezt mondhatom a Mikola Anikó-díjról is, amit évente csak egy, a szlovákiai magyar közéletben eredményesen munkálkodó hölgy kaphat meg.
Ha nem tüntetik is fel a „Ki kicsodák”, te szakképesített gyakorló pedagógus vagy. Milyennek látod a mai fiatalok halláson alapuló zenei kultúráját?
Erre nagyon nehéz válaszolni, és pláne nem lehet általánosítani. Én korábban inkább a zene szakos hallgatókkal voltam közelebbi kapcsolatban, most inkább az óvóképzősökkel, tanítóképzősökkel. Azt tapasztalom, hogy egyre nehezebb az igazi értékekre megnyitni a fiatalok fülét, szívét, legyenek azok akár apáink örökségét képviselő néprajzi, népzenei, vagy keresztény értékek, illetve a klasszikus zene tárházai. Azért persze vannak kivételek a hallgatók közt is – tisztelet nekik!
Meg neked, aki ha eredetileg nem is pedagógusnak készültél, de végül az lettél, s mind karnagyként, mind tanárként szívvel-lélekkel végzed a nevelői munkádat.
Csicsay Alajos
